bad day

Úgy tűnik mostanában mindenki kezd érzéketlen lenni. Néhány napja megalázott egy tanárom elég undorító módon; nem vagyok olyan lány aki az efféle dolgokat magára veszi. De ott, akkor betelt a pohár, csak segítséget akartam kérni egy ügyben, erre megaláztatások sorozatát kellett átélnem ...

egész nap a könnyeimmel küszködtem  és rám tört egy mély depresszív érzés.

Viszont a mai napom a szokásos módon kezdődött. Felkeltem 6-kor, 7-re buszhoz ki, suliba be... amint beértem, az osztálytermünkben arra lettem figyelmes, hogy a "falamra" -amit több kép és történet is díszít- valaki jóindulatában obszcén célzásokat írt.

A falamon van egy "Tökéletes szilva" című történet ( ez a blog jobb oldali kiírásaiban is megtalálható), ami mellett mától ott díszeleg " A tökéletes kurva " felirat is, egy nyíllal a helyemre mutatva...

A kézírása felismerhető és sajna nyílt titok, hogy melyik osztálytársnőm (és cinkosai) csinálta/ák. Tollal van kreálva és filccel kiemelve, hogy még véletlenül se kerülje el senki figyelmét, ráadásul a falra van írva...tök jó, hogy tavaly lett újrafestve az osztály...

Ja és alatta van egy kép Marilyn Monroe-ról, ami szintén ki lett pingálva. :(

Továbbá minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba és újra én vagyok a célpont. Minden alkalmat megragadnak, hogy azt a bizonyos tőrt belém szúrják. Nem tudom meddig bírom még, úgy érzem erőm szivárog belőlem.

Nem értem ez miért jó másoknak. Először szinte nem is érdekelt, de a nap végére már kiborított ez a felirat.

Igaziból nem csak ez.

Annyi érzés tört rám hirtelen, hogy hazafelé sírni kezdtem, de sikerült találnom egy "búvóhelyet", sajnos nem volt tartós, mert egy néni pont arrajárt, és mit látott? Egy lányt aki egyedül gubbaszt és lesírja az arcáról a sminket...

Ijedtemben gyorsan továbbálltam...

Felismerés. 

Rájöttem (újból), hogy senkit sem érdeklek, átnéznek rajtam az emberek. Akár le is ugorhatnék egy hídról, az sem tűnne fel senkinek egy jó darabig.

Balázs halála óta így van, ő mindig figyelt, sokszor nem is kellett beszélnem. Mert Ő tudta. Nem volt szükség szavakra. Igaziból neki sem beszéltem az érzéseimről, de Ő eltudta hitetni velem, hogy nem vagyok egyedül.

De most mi van? A csend és a magány. Amikor szükségem lenne másra, az a személy nincs ott. Úgy érzem egyedül maradtam. Tudom, hogy ez nem az ő hibája, az élet úgy alakítja a dolgokat, hogy az a bizonyos személy ne tudjon mellettem lenni abban a pillanatban.

De olyan jó lenne elmondani. Olyan jó lenne megbeszélni azokat a dolgokat valakivel, amiktől könnybe lábad a szemem.

Részben az Én hibám is. Többször kellene próbálkoznom. De úgy érzem, hogy csak egy bizonyos pillanatban lennék képes úgy megnyílni, hogy elmondjak mindent. De olyankor rendszerint nincs kinek elmondanom, vagy ha mégis, akkor belekezdek, de valami mindig közbeszól. És a forgatókönyv ugyanaz : hallgatok.

Talán a sors így próbál rávenni a beszédre. Talán azt akarja, hogy próbáljam meg újra és újra. Százszor, ha kell ezerszer, mígnem szokásommá válik, hogy elmondjak mindent, amit el kell mondanom.

Hogy ne lehessek többé önmagam fogja szabadon.