tanult reménytelenség? -lehet.-

Amikor az állatidomárok dolgozni kezdenek egy cirkuszi munkára szánt elefántbébivel, erős cölöpöket ásnak le a földbe, és egy lánccal kikötik hozzájuk a kis elefántot - nagyjából úgy, ahogy a kutyákat verik láncra -, hogy ne tudjanak elfutni. A még kiképzetlen elefántbébik zabolátlan természetüknek megfelelően eleinte megpróbálják eltépni a köteléket, hogy kiszabadulhassanak. Néhány hét elteltével azonban abbahagyják a lánc próbálgatását, megtanulják, hogy hiába küzdenek a fogvatartásuk ellen. Ahogy az állat nő, az idomár folytatja a "lecövekelését". Mire az elefántok olyan nagyok és erősek lesznek, hogy könnyűszerrel kitéphetnék a földből a cölöpöket, és kiszabadulhatnának a fogságból, addigra már régen feladták a dolgot. Megvannak győződve arról, hogy a cölöpök erősebbek, mint amilyenek valójában, és még csak meg sem kísérelnek kiszabadulni. A pszichológusok ezt a jelenséget nevezik "tanult reménytelenségnek".

A legtöbben alig különbözünk a cirkuszi elefántbébiktől. Még mindig a múlthoz béklyóznak bennünket a régi, idejétmúlt viselkedésmódok, amelyeket még akkor kényszerítettek ránk, amikor fiatalok és befolyásolhatók voltunk - arra hivatkozva hogy kicsik vagyunk. Közben elfelejtettük, hogy már nagyok és erősek lettünk, elég erősek ahhoz, hogy eltépjük a múlt láncait, és megválasszuk a saját sorsunkat. Nagy vagy és erős. Megszabadulhatsz a múlttól. Az leszel, aki és ami lenni akarsz.