megint Shakespeare

LXXI.

Hogyha meghalok, ne tovább, ne gyászolj,

Csak míg hallod a zord harang szavát,

Mely széthírleli, hogy e rút világból

Legrútabb férgek közé szöktem át;

Sőt, ha versem olvasod ne idézd

Írója kezét: szívem úgy szeret,

Hogy édes agyadnak a feledést

kívánja sajgó emlékem helyett.

Vagy ha (mégis) látod írásomat,

Mikor engem a föld már elkever,

Ne mondd ki szegény nevemet se: hadd

Haljon szerelmed halálommal el;

Mert a bölcs világ átlát szíveden,

S bár meghaltam, gúnyolni fog velem.

Érdekes, hogy Shakespeare hatalmas, elismert költőnek számít manapság. Szinte mindenhol ismerik a műveit és egyedülállónak, különlegesnek tartják őket...

Viszont Ő egész életében egy senkinek érezte magát. Nem furcsa?